<<  Június 2017  >>
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
     1  2  3  4
  5  6  7  8  91011
12131415161718
19202122232425
2627282930  

Simple MP3 Player


PopUp MP3 Player (New Window)

Designed by:
SiteGround web hosting Joomla Templates
Gondolatok
Versek PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Administrator   
2011. december 27. kedd, 19:30

 

 

"Aki Bachhal és Beethovennel beszélget,

e földön már nem lesz baráttalan.

Forgassa ki mindenből az élet:

Amíg zene van, birodalma van."

 

(Németh László)

 

 

 

 

„Utamon csillagport verek,

Szabad vagyok mint kisgyerek,

Ha magában énekel.

Megyek előre, csak megyek,

Dúdol bennem a kisgyerek,

Énekelve játszik…

Eljátszom az évekkel,

Szép idő fuss, menned kell!

Elszaladt…nem látszik.”
(Szalóki Ági)

 

 

"Mert minden kemény és konok dühöt

A zene megszelídít egy időre.

Az ember aki legbelül zenétlen

S nem hat rá édes hangok egyezése,

Az kész az árulásra, taktikára,

S szelleme tompa, mint az éjszaka

S érzelme komor, mint az Erebus:

Meg ne bízz benne, Hallgass a zenére."

 

W. Shakespeare: Velencei kalmár (V.felv., I.szín; Vass I. ford.)

 

 

 


Babits Mihály : Mint forró csontok a máglyán...


Nem az énekes szüli a dalt:

a dal szüli énekesét.

Lobbanj föl, új dal, te mindenható!

Szülj engem újra, te csodaszép!




Most beteg a testem. A földi

vágyak messze nagyon...

Mint ropogó csontok a máglyán,

heverek forró ágyamon.




Barátaim elhagytak engem:

egyedül maradtam már.

Lelkemet kiüritettem,

mint aki nagyobb vendéget vár.




Úgy fekszem itt, mint a főniksz,

ki félve reméli a tüzet,

amelyen el fog majd égni

s amelyből újraszület.




Lobbanj föl, röpíts el engem

piros szoknyáid között:

egy dallal ölöm meg azt aki

voltam, és már más leszek.



Nem az énekes szüli a dalt:

a dal szüli énekesét.

Lobbanj föl, új dal, te mindenható!

Szülj engem újra, te csodaszép!

 

 

 

TOMPA MIHÁLY : A MADÁR FIAIHOZ

 

Száraz ágon, hallgató ajakkal

Meddig ültök csüggedt madarak?

Nincs talán még elfeledve a dal,

Melyre egykor tanítottalak?

Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő

A vig ének s régi kedvetek:

Legyen a dal fájdalmas, merengő . . .

Fiaim, csak énekeljetek!

 

Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinkben

Enyhes, árnyas rejtek nem fogad;

S ti hallgattok? elkészültök innen?

Itt hagynátok bús anyátokat?

Más berekben máskép szól az ének.

Ott nem értik a ti nyelvetek . . .

Puszta bár, az otthonos vidéknek.

Fiaim, csak énekeljetek!

 

Hozzatok dalt emlékül, a hajdan

Lomb- s virággal gazdag tájirúl ;

Zengjétek meg a jövőt, ha majdan

E kopár föld újra felvirul.

Dalotokra könnyebben derül fény,

Hamarabb kihajt a holt berek;

A jelennek búját édesítvén:

Fiaim csak énekeljetek!

 

A bokorban itt az ősi fészek.

Mely növelte könnyű szárnyatok;

Megpihenni most is abba tértek,

Bár a föllegek közt járjatok.

 

 

 

 

Dsida Jenő: Csend van

 

Egy dal ma újra elszökött.
Lábainál ültem valakinek
gitárral a kezemben
s szívemben ezeregy éjszakával.

Egy dal ma újra elszökött.
A gitár panaszosan bongott,
a tölgyfák suhogtak a szélben
s én néma maradtam.

Most csönd van. mérhetetlen éj,
a királynõ pihegve alszik.
És úgy félek, hogy visszatér a dal
és fölriasztja õt.

 

 

 

Áprily Lajos: Zöld harkály


Sikoltó hangod csendem áthasítja

s lüktet tovább a friss hegyoldalon.

Hím-fejeden a frigiai sapka

tavaszt lobbantó láz: forradalom.

Klü-klü-klü-klü - Hogy ujjong és nyerít,

hogy átnyilall a fényen és ködön.

Így járja majd a várhegy völgyeit,

ha én már benne nem gyönyörködöm.

Klü-klü! Sikolts és verd a torha fát,

verd meg a világ véres homlokát,

vallassa ki a csattogó verő,

mit őröl benn az őrült agyvelő.

 

 

 

Baudelaire : A zene

(Kosztolányi Dezső fordítása)

A zene néha rám zúg, mint a tenger!
Az ég felé, hahó!
A ködbe, éjbe, míg a fergeteg ver,
száll egy sebes hajó;

mellem feszül, tüdőm, mint a vitorla,
nekidagad vadul,
előttem a hullámok szilaj orma,
s az éjszaka lehull;

érzem, hogy süllyedek, üvölt a víz,
s a romlás kéje vár,
a zivatar, az orkán szárnya visz,

bölcsőm az őrült tengerár. ─
Máskor meg sima tükrén ringatom
álmatlan bánatom!

 

 

 

Baudelaire: A zene

(Tóth Árpád fordítása)

Gyakorta a zene, mint tenger, úgy ragad,

Hűs égbe sodorva,

 

Vagyok, tág éteren vagy ködplafon alatt,

Hab kósza bitorja.

Mellem előre dűl, tüdőm telin dagad,

Akár a vitorla,

Megtiprom a torló, hátas hullámokat,

Bár éj fedi sorra;

Érzem, hogy át meg át egy remegő hajó

Fájdalmai járnak;

Vihar és forgatag s lágy szél, lebegni jó,

Keblén a nagy árnak,

Visznek. ─ Máskor a mély, mint vad kínom fagyott,

Nagy tükre ragyog!

Mellem előre dűl, tüdőm telin dagad,

Akár a vitorla,

Megtiprom a torló, hátas hullámokat,

Bár éj fedi sorra;

Érzem, hogy át meg át egy remegő hajó

Fájdalmai járnak;

Vihar és forgatag s lágy szél, lebegni jó,

Keblén a nagy árnak,

Visznek. ─ Máskor a mély, mint vad kínom fagyott,

Nagy tükre ragyog!

Érzem, hogy át meg át egy remegő hajó

Fájdalmai járnak;

Vihar és forgatag s lágy szél, lebegni jó,

Keblén a nagy árnak,

Visznek. ─ Máskor a mély, mint vad kínom fagyott,

Nagy tükre ragyog!

Keblén a nagy árnak,

Visznek. ─ Máskor a mély, mint vad kínom fagyott,

Nagy tükre ragyog!

 

 

 

 

„Az orgona szép hangszer.

Van benne valami az emberi hangból

És a mennydörgésből, ami az Isten hangja.

Az orgonának lelke van. Tud imádkozni,

Sírni, sóhajtani, örülni, remegve félni,

Vígasztalni és áldani. Az orgonának

Szárnyai vannak, amelyek égbe viszik

Az emberek áhítatos gondolatát.”

(Gárdonyi Géza: A lámpás. 1894)

 

 

 

Füle Lajos: Szeretnék énekelni

Szeretnék énekelni Néked,
Uram, te nyisd meg ajkamat,
Hogy szép legyen mindig az ének,
Amely szívemből fölfakad.


Hadd zengjem el, hogy százszor áldott,
Keresztednél ki megpihen.
Hadd zengjem el, hogy megtalált ott,
S békére lelt az én szívem.

Szeretném énekelni másnak,
Hogy Néked énekelni jó,
Hogy életünk bús lázadás csak,
Míg el nem ér az égi szó.

Azt zengeni, a szót, a szódat
Mely életet adott nekem.
Szeretnék énekelni rólad,
Halálig engedelmesen.

Szeretnék énekelni Néked
Folyton, amíg csak itt leszek.
Szeretnék hangot adni, szépet,
Mikor lelkemhez ér kezed.

 

 

 

Márai Sándor: A zene

A zene a legnagyobb kerítő, a legveszedelmesebb csábító. Az értelem szűkölni kezd, mikor zenét hall. A zene értelemellenes.

Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat

és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk - olyan, mint a

tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett

területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek

többé. A gyönyörűségben, melyet a zene ad, a halálvágy kéjes megsemmisülésének beteg érzései hullámoznak.

A zene támadás.

 

 

 

Hamvas Béla gondolatai

"Általában borzasztó dolog a zene, írja Tolsztoj – mi is az tulajdonképpen? Én nem tudom. Mi a zene? Mit csinál? Azt mondják,

a zene hat, borzasztóan hat, de egyáltalán nem lélekemelő módon. Nem lelket felemelő módon, vagy lealacsonyító módon,

hanem lelket felizgató módon hat. A zene hatása alatt úgy látszik, valamit értek, amit nem értek, hogy képes vagyok

valamire, amire pedig nem vagyok képes." Tolsztoj ezekkel a szavakkal Beethoven mágikus zenéjét jellemzi. A zene lelket

felizgató módon hat. Nem lelket felemelő, vagy lealacsonyító, hanem felizgató módon. A beethoveni zene idéző zene.

Mágikus zene, mint ahogy Dosztojevszkij írása mágikus írás. Ez a lelket felizgató művészet, szemben a lelket megfékező

művészettel, a mágikus művészet, szemben az orfikus művészettel, amikor képes vagyok valamire, amire pedig nem vagyok

képes, amikor értek valamit, amit nem értek. Ez a mágia. Ez a mámor és az imagináció és az enthuziazmus. Az orfikus művészet

mindent a helyére tesz és kiegyensúlyoz és fegyelmez és a lelket felemelő módon hat, mint Pindaros ódája, vagy a

Divina Commedia vagy egy Bach-fúga, vagy a Parthenon, vagy egy Raffael-kép. A mágikus művészet a mélységet felidéző

és az egyensúlyt felbontó művészet, amely lelket felizgató módon hat, mint a Faust, vagy egy Beethoven-szonáta, vagy egy

Van Gogh-kép, vagy egy kései Michelangelo-szobor. Az orfikus művészet emblémája a kristály, a mágikusé az örvény.

Orfikus a Bibliának ez a mondata: Kezdetben teremté Isten a mennyet és a földet. Mágikus Tolsztojnak ez a mondata:

Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz. A létezés nem hat megnyugtatóan. Egyáltalán nem

fölemelően, hanem felizgató módon hat. Hirtelen azt hiszi, hogy képes valamire, amire pedig nem képes. Nincs többé

bizonyosság és rend és fegyelem és harmónia és megfékező hatalom. Ellenben igenis van önkívület és szenvedély és van

idézés és enthuziazmus és mágia és mámor.

Módosítás dátuma: 2012. december 18. kedd, 19:09
 
Gondolatok PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Administrator   
2011. november 13. vasárnap, 19:21

 

„Az ének a lélek szerelme, abba’ van a boldogság, az énekbe’. ”
(Csete Árpád – Magyarszovát)

Ha én keresztet vetnék, azt mondanám: A természetnek, a művészetnek, a tudománynak nevében..
(Bartók Béla)
Az alkotás magatartás.
(Déry Tibor)
Az ötletekhez, az alkotáshoz időre van szükség.
(Rubik Ernő)

Tehetséges az, aki többet tud, mint amennyit tanult.
(Osvát Ernő)
Aki a disszonanciát nem ismeri, a harmóniát értékelni nem tudja.
(Kodály Zoltán)
Műveld a csodát, ne magyarázd!
(Nagy László)
„Mert ha már nincs semmi remény megmarad a dal.”
(Victor Hugo: Nyomorultak)
„A művészet hívatása, hogy pótolja az életet, amelyet nélkülözünk.”
(Richard Wagner)

A zene nem hivatás, hanem elhívatottság dolga. Nem az ujjakon, hanem a szíven múlik.”
(Alfred Amenda:Eroica)
A zene és a szerelem rokon.
(Lope de Vega)

Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak.
(Paulo Coelho)

„Gyerekek, nézzétek meg, a rajzotok is zene, csak az nem hallható.”
(…Sára)

" Az élet zenéjét a nők adják, akik őszintén,minden feltétel nélkül fogadják magukba  a  dolgokat,
hogy érzékeiken  át szebbé alakítsák azokat"
(Richard Wagner)
„Bartóknál felvetődik, hogy -ha a zenében megfogalmazott gondolatait a filozófia szintjére lehetne 
transzformálni-, nem lennének e ezek lényegesen nagyobb gondolatok azoknál, 
amelyeket a leghíresebb filozófusok kristályosítottak ki. A Kékszakállú nem mond e el sokkal többet 
férfi és nő kapcsolatáról, mint az egész schopenhaueri életmű? Pilinszky egyszer azt mondta nekem, 
hogy szerinte Bach nagyobb gondolkodó mint Kant. Talán igaza volt. ”
(Kocsis Zoltán)
„Aki Bachhal és Beethovennel beszélget, e földön már nem lesz baráttalan.
Forgassa ki mindenből az élet: Amíg zene van, birodalma van.”
(Németh László)
"Nagyon elszomorít, hogy az emberiség nagyobb részét, 
mint majomcsordát egyáltalán nem érdekli hogy mi a szép,
hanem csak, hogy mi a hasznos."

(H. Berlioz gondolata Wittgensteinhez írt leveléből)
------------------------------------------------------------------------------

„Utóvégre lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út. De mi, akik azon fáradozunk, 

hogy minden gyermek kezébe kapja a jó zene kulcsát, s vele a rossz elleni talizmánt, 

azt akarjuk, ne úgy járja végig élete útját mintha sivatagon menne át, hanem virágos kerteken."

                                                                                                   (Kodály Zoltán)

 

 

"A művészet gyógyszer, gyógyító erő, az öngyógyítás egyik legfontosabb eszköze, módja. 

Mi másért jöttek volna létre a különböző művészeti ágak az emberiség hajnalán, 

ha nem a testi és a lelki bajok csökkentésére. A művészetterápia már ma is 

sok területen egészíti, vagy éppen helyettesíti a közvetlen orvosi beavatkozást

 és gyógyszerfogyasztást. Ha elnyeri majd a szerepéhez, feladatához 

és hatékonyságához méltó rangját mindenütt, ha ehhez megkapja a szükséges támogatást,

 a képzési lehetőségeket és a működési feltételeket, beláthatatlan távlatok nyílnak 

a gyógyító munkában való alkalmazás területén". 


                                                                                                                         (Vizi E. Szilveszter)





 

 


 

 

Módosítás dátuma: 2012. december 18. kedd, 19:09
 
novellák; mű részletek; cikkek PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Administrator   
2011. október 27. csütörtök, 19:10

A FÉLREÉRTETT JELBESZÉD - (koreai népmese)

Hajdan, amidőn Kínából követek jártak Koreába, ezek mindig rengeteg fogas kérdést tettek fel a koreai küldötteknek, akiket fogadásukkal megbíztak. A koreai kormányzóknak tehát mindig nagy fejtörést okozott, hogy honnan kerítsenek elő leleményes küldötteket a külföldi követek fogadására. Egy alkalommal nagykövet érkezett Kínából, hogy országos ügyben tárgyaljon, és a koreai kormányzók mind a nyolc tartományban kihirdették, hogy olyan gyors észjárású ember kerestetik, aki méltóképpen fogadni tudná a kínai követet. De hiába tették közhírré ezt, senki sem jelentkezett.* Végül aztán mégis jelentkezett egy közismert cukrászmester. Azt mondta, csak bízzák rá, majd ő elintézi a kínai követet.
Így hát a cukrászból kormányzósági küldött lett, és elutazott a Jalu folyó partjára, hogy ott a kínai követtel találkozzék. Mihelyt a kínai követ a folyó túlsó partjáról megpillantotta koreai küldöttet, négyzet alakot formált ujjaival.*
Erre így szólt magában a koreai küldött: "Úgy látszik, azt kérdi tőlem, szeretem-e a szögletes tortát. Én bizony azt felelem neki, hogy inkább megeszem a kereket." - S nyomban kör alakot formált ujjaival,* és ezt mutatta fel a kínainak. A kínai követ erre meglepődött, csóválta a fejét, majd hirtelen három ujját tartotta felfelé (ez volt ugyanis az elfogadott formája annak, hogy a beszédtárs elismeri-e az emberi kapcsolatokat meghatározó három alapvető viszonyt: az uralkodó és alattvaló viszonyát, az apa és a fiú viszonyát és a férj-feleség viszonyát).
Mikor a cukrász meglátta a három magasba emelt ujjat, így elmélkedett: "Ez bizonyára azt tudakolja, megtudnék-e enni három tortát egyszerre. Meg tudok én akár ötöt is, ezt felelem." Ezzel gyorsan magasba emelte kezét, s mind az öt ujját szétnyitotta.* A kínai követ még jobban meglepődött a válasz láttán, és megsimogatta a szakállát.*
"Úgy látszik - gondolta a cukrász -, most meg azt kérdi tőlem, hogy megtörölném-e utána a számat, azazhogy jóllaknék-e öt tortával. Azt válaszolom neki, hogy ha mind az ötöt megenném, bizony tele lenne a gyomrom, nem kívánnék én többet egy falattal sem!" És nyomban simogatni kezdte a hasát.* A kínai követet meglepte a válasz, nem kelt át a Jalu folyón, hanem megfordult, és nyomban visszautazott fővárosába.
Valaki megkérdezte a kínai követet, vajon miért fordult vissza. Így válaszolt:
- A küldött bölcsessége rendkívül kielégített. Amikor először azt kérdeztem tőle, ismeri-e a geográfiát, tétovázás nélkül azt felelte, hogy ismeri még az asztronómiát is. Ezen kissé meglepődtem, de azért megérdeklődtem, hogy ismeri-e azt a három legfőbb viszonyt, ami egyik embert a másikhoz köthet. Erre azt válaszolta, hogy ismeri ráadásul az öt erkölcsi törvényt is. Ekkor még jobban ámultam, de azért utoljára megtudakoltam még, ismeri-e Jemceszinnonszkvi műveit, mire azt felelte, hogy ismeri még Tehopokiszkvit is. Hogyan léphetnék én, csekély tudásommal, olyan ország földjére, ahol ily bölcs emberek laknak?
Ezzel véget is ért a történet.

 

 

 

A beszélő fuvola - (török mese)

Egyszer volt, hol nem volt… Egy korábbi időben, szita volt a szalmában, és egy padisahnak volt két leánya. A nagyobbikat Levélnek, a kisebbiket Csemetének hívták.
Levél és Csemete még igen kicsi volt, amikor az édesanyjuk váratlanul megbetegedett és meghalt.
A padisah azt gondolta, hogy jobb, ha a gyermekei nem szenvednek hosszan az anyátlan árvaság szomorúságától, ezért nem sokára újra megházasodott. Levelet és Csemetét mostoha anyjuk úgy nevelte, mintha a sajátjai lettek volna, dédelgette, simogatta mindkettőt.
A leányok lassacskán felserdültek, Csemete hét, Levél pedig a nyolcadik évébe lépett. De meg kell mondani, mindkettő nagyon rút volt. Hogyha csak az arcuk lett volna csúnya, az még csak hagyján, de hogy még a viselkedésük is az legyen… Sajnos az igazat megvallva, rosszviseletűek voltak.
Apjuk és mostohaanyjuk nagyon szerette őket, a leánykák minden kívánságát azonnal teljesítették, de azok engedetlenek voltak, s nem hallgattak a jó szóra. Az ételben válogattak, lefeküdni nem akartak, hívták őket, de nem jöttek, egymással meg veszekedtek…
De egy napon a padisahnak lett még egy lánya, akit Ágacskának neveztek el. Az egész szerájban mindenki repesett az örömtől, csak Levél és Csemete nem örült az új kistestvérének. Mogorván félrevonultak.
Év, év után következett, Ág is növekedett. A széparcú és jó erkölcsű Ágacskát mindenki szerette, a szerájban mindenki azon csodálkozott, hogy a kislány milyen jó nevelésű és jószívű.
A padisah és a felesége egyenlő módon bántak a gyermekekkel, ha valamit vettek az egyiknek, a többinek is ugyanazt ajándékozták. De Levélnek és Csemetének ez nem tetszett.
Egy szép napon a padisah a hindu padisahtól meghívást kapott a leánya menyegzőjére. Azonnal hozzákészültek az utazásra. Azon a napon, amikor a padisah útnak indult, magához hívta a leányait:
- Na, lássuk csak! Mondjátok csemetéim, mit hozzak nektek a messzi Indiából? - kérdezte tőlük.
- Nekem egy vég indiai szövetet hozzál édesapám. - mondta Levél.
- Én pedig édesapám egy arany karkötőt szeretnék. - kérte Csemete.
Végül a kis Ágacskára került a sor.
- Édesapám, amit te jónak látsz, azt hozd nekem. - szólt Ágacska halkan.
- Így nem lehet kislányom, mint ahogyan a nővéreid is, te is kívánj valamit. Na lássam, mit vegyek hát neked? - unszolta az apja.
- Édesapám, ha mindenképpen akarsz nekem venni valamit, akkor én egy ezüst tálkát kérek tőled. Előre is köszönöm, hogy megajándékozol. - mondta szemlesütve Ágacska.
Bezzeg Levélnek és Csemetének az eszébe se jutott, hogy előre megköszönje az ajándékot, úgy ahogyan Ágacska tette, ezért aztán utóbb szégyenkeztek is emiatt. Ágacska megint jobban viselkedett - gondoltál magukban -, s emiatt gonoszul irigykedtek rá.
Lássuk csak! A padisah nyeregbe szállt, katonái kíséretében útnak indult. Mentek, mendegéltek, hegyen, völgyön által keltek, hat hónapon át éjjel nappal ügettek. Egy tengerparthoz érkeztek, ott már várta őket a hindu padisah vitorlás hajója, abba szálltak be, s hajóval folytatták az utazást.
Hetekig hányódtak a hullámokon, mire Indiába érkeztek.
Negyven nap és negyven éjjel tartott a lakodalom, a hindu padisah lánya így ment férjhez. A mi padisahunk a legidősebb leányának, Levélnek egy vég szövetet, a középsőnek, Csemetének pedig egy arany karkötőt vásárolt, ám a legkisebbnek elfelejtette megvenni az ezüst tálkát. Hajóra szálltak, elindultak hazafelé…
Éjszaka, a padisah azt álmodta, hogy a hajójuk erős viharba került és erősen ingadozik. Ám a viharos tengerből egy hatalmas hal feje bukkan elő:
- Padisah! Padisah! Amit a legnagyobb és a középső lányod kívánt, azt megvásároltad, de miért nem viszel semmiféle ajándékot a legkisebbnek? - kérdezte tőle álmában a hal.
Válaszolni akart a padisah, de a félelemtől nem forgott a nyelve, egy szó sem jött ki a száján.
- Üres kézzel mégy a legkisebb lányod elé? Pedig ő a legjobb leányod! Még mielőtt odaadtad volna neki az ajándékot, hát nem ő volt az, aki már előre megköszönte? Fordíttasd vissza a hajót, különben el találom süllyeszteni! - folytatta a hal.
A hal, ahogy szavát befejezte, már nagy zajjal alá is merült a hullámokba. A hatalmas hullámok ide-oda hintáztatták a hajót. Nemsokára a hal ismét felbukkant, farkával néhányat odacsapott a hajó oldalára, aztán eltűnt, lebukott a mély vizekbe. A padisah álmából felriadt, és nagy félelmében kiugrott az ágyából.
Üzent a kapitánynak, hogy rögtön fordítsa vissza a hajót. Visszafordultak, s csak akkor indultak újra útnak, amikor a padisah megvette a szép ezüst tálkát.
Mentek, mendegéltek, hullámokon, nagy viharban, napokig utaztak a tengeren, míg egy szép napon elérték a szárazföldet. A padisah lóra pattant, katonái kíséretében, éjjel-nappal, hegyen-völgyön fáradhatatlanul igyekeztek, végre a hazájukba megérkeztek.
A gyerekek már nagyon várták az apjukat. Amikor a padisah belovagolt a szeráj kertjébe, legelőször a kicsi Ágacska szaladt elibe, s "Isten hozott" szavakkal üdvözölve, csókolgatta az apja kezét. Mögötte Levél és Csemete futott az apjukhoz.
- Hol az én szövetem, hol az én karkötőm? - kiáltozott máris hangosan mindkettő.
A padisah mindhárom leányának odaadta a kért ajándékot. A legnagyobb, máris rohant vállára csapva az indiai szövetet a szeráj varrónőjéhez, hogy magának szép ruhát varrasson belőle. A középső felhúzta a csuklójára az arany karkötőt, s kevélyen fel- s alá sétálva mutogatta Ágacskának.
- Nővérkém, nagyon szép lett a ruhád, egészséggel viseljed! - mondta udvariasan a kis Ágacska Levélnek.
- Nővérkém, nagyon illik az a szép karkötő a csuklódra, viseld örömmel és egészséggel! - mondta a másiknak is.
De azok bizony nem mondták Ágacskának, hogy te is használd az ezüst tálkádat egészséggel. Ők csak irigykedtek és féltékenykedtek, húguk ezüst tálacskája miatt, annak ellenére, hogy nagyon jól tudták, amit ők kaptak ajándékba, azok az ezüst tálkánál sokkalta értékesebbek.
A kicsi Ágacska, az ezüst tállal minden nap elment játszani a tó partjára a szeráj kertjébe. A nővérei utána lopakodtak, s azt lesték, hogy a nap sugaraiban fényesen ragyogó ezüst tál mikor pottyan már be a tóba. S egyszer valóban kiesett Ágacska kezéből az ezüst tál, egyenest a tóba, s azonnal eltűnt a mély vízben. Ágacska el akarta kapni, hát ő is nem belezuhant a vízbe! A tálat meg sem mentette, s magát is a vízbe temette.
Levél és Csemete, mint ha mi se történt volna tértek vissza a kastélyba. Ahol Ágacska elsüllyedt, kis hullámok keletkeztek a tavon. A hullámok a partot nyaldosták, a hullámok ki-kicsaptak a partra, s az egyik nagyobb hullám hirtelen egy nyárfát teremtett a tóparton.
Ágacska eltűnése miatt a padisah is és a felesége is nagyon bánkódott. Félelmükben se Levél, se Csemete nem mondta el, hogy mi történt Ágacskával. A szülei ezért semmi biztosat nem tudtak Ágacska elveszéséről. Egész megöregedésükig, állandóan csak siratták, se nem ettek, se nem ittak, mindketten csak szomorkodtak.
Ők csak szomorkodjanak tovább… Egyszer, amikor a kastély juhásza a juhokat legeltette a kastélykertben, megpihent a tó partján álló nyárfa tövében. Levágott a fa ágából egy gallyat, s abból egy fuvolát faragott magának, a szájához illesztette, játszani kezdett rajta.
No hát ez meg mi a csoda? Ennek egészen más a hangja, mint a többi fuvoláé, nem is hasonlít hozzá! De nagyon szépen szól, nem csak messze hallhatóan, hanem mintha ember szólna!
A juhász fújta-fújta fuvoláját, mire az így szólalt meg:
- Düttürü düüüt… Én vagyok a kicsi Ágacska! Düttürü düüüt. Én kicsi Ágacska vagyok!
Elámult a juhász, s az jutott az eszébe:
- Allah, Allah, mi lehet ez? Valószínű, hogy ez a faág, amit az előbb vágtam le erről a nyárfáról… Hát persze, hogy ág, nem is levél! Akkor ez a nyárfa Ágacska a padisah kicsi lánya! Bizonyára az ezüst tál bűvös ereje mentette meg őt a vízbefulladástól, s a parton e nyárfa alakjában gyökerezett meg. - elmélkedett magában a juhász.
A juhász kényelmesen ballagott s közben állandóan fújta a kellemes hangú fuvolát, s eközben találkozott a kertben sétálgató padisahhal. A fuvola hangja a padisah figyelmét is felkeltette. Magához szólította a juhászt, a fuvolát kivette a kezéből, s most maga illesztette az ajkához.
- Düttürü düüüt… Én a kis Ágacska vagyok! Düttürü düüüt…Én vagyok a kis Ágacska! - zengett a fuvola hangja.
Ahogy ezt a padisah meghallotta, mindjárt tudta, hogy az elveszett kicsi lánya vékony hangját hallja. Határtalan örömében kiejtette a keze közül a fuvolát. A földre leesett, s azonnal kettétört, s hopplá máris előtte állt a legkisebb lánykája, Ágacska…
Az első pillanatban, ámulatában azt se tudta a padisah, hogy mi tévő legyen. Aztán átölelte a kislányát, s örömkönnyek közt csókolgatta.
A padisah a fuvola darabjait kezébe vette, s lányával együtt indultak a kertből a palotába. Levél és Csemete a kastélyban voltak, s amikor meglátták az apjuk mellett Ágacskát is közeledni, nagyon elcsodálkoztak. Amikor találkoztak vele, hűvösen üdvözölték, álnokul még meg is csókolták.
Együtt mentek a padisah feleségéhez, aki nagyon megörült, hogy még viszontláthatta elveszettnek hitt leányát. Ölelgette, csókolgatta.
Mind együtt üldögéltek, beszélgettek. Apja és anyja kérésére a kis Ágacska elmondta a vele történteket. Ekkor tudta meg a padisah és az édesanya, hogy amikor Ágacska a tóba esett, Levél és Csemete pusztán irigységből és féltékenységből nem mentette meg kis húgát.
- Tetszik nektek, amit elkövettetek? - kérdezte haraggal a padisah, s azzal a fuvola egyik darabját Levél, a másik darabját Csemete arcába vágta.
Abban a minutumban amint a fuvola darabjai Levél és Csemete arcához csapódtak, a két irigy lány olyannyira megcsúnyult, hogy csak, na! Nem volt már senki emberfia, aki rájuk tudott volna nézni. Gonosz szívük miatt így nyerték el a büntetésüket. Mi mást tehettek volna, lehajtott fővel hagyták el a palotát.

 

 

 

 

Cseng-kung Szuj (kínai költészet)
más nevén Cseng-kung Ce-an (231-273)


A FÜTYÜLÉS
Fordította Szerdahelyi István és Tőkei Ferenc
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Volt egy nemesúr, kit oly magasba emelt elméje,
hogy a szokatlant, a rendkívülit kereste egyre,
és a világgal, a hiúsággal mit sem törődött,
minden köznapi emberi dolgot mélyen megvetve.
Magasba nézett és csodálta a régi időket,
elkalandozó gondolatait hosszasan fonva:
legszivesebben hegyen élt volna remete-módra,
vagy az Óceán felett kószálva lebegett volna.

Egybehivatta hű barátait,
természetünk és sorsunk titkait mind megbeszélték,
együtt kutatva az út és erény csodás rejtélyét.
Szánta azokat, akik minderről semmit sem tudnak,
s éles eszével fölé került mind az embereknek.
A földi élet sikátorait szűknek érezte,
és felpillantva nekiszállt volna messzi egeknek.
Magafeledten mind messzebb jutott e föld csábjától,
és felszabadult lélekkel hosszan fütyülni kezdett.

Az alkonyi nap ekkor utolsó sugarát szórta
a csodálatos Mengsze-vidékre.
Kéz-kézben jártak a jóbarátok
itt-ott megállva, majd továbblépve.
A házigazda ajkáról csodás hangok fakadtak,
fehér fogáról busongó hangok áradtak szerte;
rejtekéből a dallam felszárnyalt mind magasabbra,
s a Lehellet száz akadályon át feltámadt egyszerre.
A fütty "sárga harang", s 'kung'-ot illeszt tiszta 'kio'-ba,
'sang' s 'jü' hangot kever az áradó 'cse'-be,
szárnyal, mintha sárkány felleget terelne,
s tigris fújna orkánt messzi végtelenbe.
Ha elhal a dallam s hang nem csendül többé,
a gyönyör, mit itthagy, mégsem marad abba.
Legtökéletesebb természetes hang ez:
húros, fúvós hangszer nem utánozhatja.
Ezért a füttyhangnak nem kell zeneszerszám,
tárgy a fütyüléshez nem kell semmiféle,
testünkből magából nyerhetjük a hangot,
s szív kell, leheletünk vezérelni véle.
Ajkunk csak mozdítjuk, s máris dallam szárnyal,
muzsika születik, alig nyitjuk szánkat.
A fütty, hogyha mímel, hat a külvilágra:
ember-füttyre felel dala a madárnak.
Hatalmasan zengve sem bántja a fület,
s halkan is hallható füleink számára.
Pánsípnál élesebb tiszta áradása,
lantszónál békésebb telthangú lágysága.
Szellemszót, csodákat érthetővé tehet titkos művészete,
kis erő, s rejtélybe látunk és mélységbe törünk mégis vele.
A Csu-beli dalok fájdalmas vadságát enyhíteni tudja,
a Pej-li muzsika túlzott bujaságát mérsékelni tudja,
képes, hogy az árvíz csapását perzselő szárazságra váltsa,
vagy a kegyetlenül tűző napsugárzást sötét borultságra.

Tízezerféleképp változhat hangszíne,
s dallamszövésének nincs kötött szabálya.
Felvidámíthatja a füttyszó az embert,
de csüggedtséget is áraszthat reája.
Olykor tompa, szétszórt, mintha már elhalna,
olykor lelkesedést áraszt harsány hangja,
olykor hosszan zengve egyenesen siklik,
olykor hangot hangra halmoz a magasba.
Ha gond nyomja lelkünk, a füttyszó elűzi,
ha búbánat gyötör, a fütty enyhít rajta;
összehangolja a nyolc zenei hangot,
kicsapongás nélkül is nagy gyönyört adva.

Ha messzire látni toronycsúcsra hágunk,
vagy ajtónk kitárva pillantunk távolba,
nehéz lélegzettel felfelé tekintünk,
s mély sóhaj kél bennünk: jó az a füttyszóra.
Néha lassan támad és elhal magától,
máskor tétovázik, de szabad lesz újra,
néha halk, törékeny, és finoman hajlong,
máskor gyors és erős, mintha patak zúgna.
Néha el-elapad, mintha fojtogatnák,
máskor jeges szélként száll fel tiszta fényben,
néha zavarosan tör ki a lehelet,
de a sok hang gyorsan egymásbaforr szépen;
néha forgószél, és gyereksírás máskor,
vagy barbár mén haza vágyó nyerítése
ha fúj a hideg szél északi pusztákról;
vagy fiókáival repülő vadliba
hívó hangjaként száll szét sivatag-szerte;
a fütty hangját így a természetből nyerjük,
s úgy formáljuk, hogy az a valót kövesse.
A valóságnak a fütty így jól felelhet,
s mihelyt ösztönzi, a sok hang előtörhet,
mint zuhogó vízár, meg sem állnak többé,
mint fellegraj, sárkány nyomán, egyre jönnek.
Olykor széjjelválnak, máskor egyesülnek,
olykor megszakadnak, hogy folytatódjanak;
bennük a Szélisten süvít barlangjából,
vagy völgyi tigrisből hörren fel a harag,
máskor csillagképek lendülnek az égen,
vagy óriás orkán öles fáknak szalad.
A fütty szélbe szórja összes gondjainkat,
és elűz belőlünk minden földi mocskot;
a 'jin' s 'jang' összhangját nyeri, aki hallja,
s mind megszelídül, ki addig kicsapongott.

Hogyha magas hegygerincen bámuljuk a bérces tájat,
ha szakadék pereménél nézzük, lenn a víz hogy árad,
ha lapos kőn ülve forrás-vízzel mossuk meg a szánkat,
ha illatos tisztás buja kényelmében megpihenünk,
vagy ha öles bambuszfa vet heverőnkre hűvös árnyat,
a füttyszóra önkéntelen kedvünk támad.
A füttyhangok szakadatlan sorban szállnak,
kifejezik azt, mit szóban elmondani már nem lehet,
s feloldják a lelkünk gúzsba kötő régi köteleket.
Megtisztul a szív a füttytől, nincs többé, mi lehúzhassa,
elszakad a vágy a földtől, könnyedén száll a magasba.
Ha a füttyel a gongok és dobok szavát utánozzuk
és követjük a tökhéj és agyagkorsó kongatását,
ha megszólal füttyünkben az összes hang és hangszer hangja,
hol fuvolát, hol pánsípot utánozva,
omló sziklák robajával ijesztgetjük azt, ki hallja,
s úgy vélhetik az emberek, dörgő hullám hull a partra.
Ha megfújjuk a 'cse' hangot, java télben forróság kél,
ha csengetjük a 'jü' hangot, nyár derekán kemény fagy kél,
ha zengetjük a 'sang' hangot, őszi eső ver tavasszal,
s ha zúgatjuk a 'kio' hangot, fák közt zúg a keleti szél.
Nincs állandó szabályzata a füttyhangok ritmusának,
s nincs előre írt törvénye a füttyhangok dallamának,
haladnak a füttyhangok, de mégsem egyszerűen folynak,
megállnak, de sosem azért, mintha meg-megakadnának;
szájszögletünk mozgatása szerint száll a fütty útjára,
és erős lehelletünkre támaszkodik messze járva.
A füttyhangok szép összhangot és visszhangot teremtenek,
összecsengve tiszta és gyors dallamokat kapnak szárnyra.
Való igaz, a természet legremekebb éke a fütty,
olyan ritka szépség, melynek e világon nincsen párja.
Sao-hszia és Hszien-cse zenéjét mind lepipálja,
nem is szólva, mennyire más, mint Cseng és Vej muzsikája!

Mien Csü nyelve csodálatában elakad, hogyha szép füttyszót hallgat,
Vang Pao száját becsukja s arca viaszfakó lesz nagy szégyenében.
Jű-kung elnémul, továbbdalolni többé nem képes,
Ning Csi is egyre sóhajtozik csak, képtelen rá, hogy továbbzenéljen,
Csung Csi eldobja lantját és többé nem akad más, ki lelkét lekötné,
s Kung Fu-ce ettől is elfelejti a hús ízét, mert nem eszik többé.
Füttyszóra minden állat táncrakel dobogó lábbal,
jő a főnixpár és szárnyaival felségesen ver.
Hogyha megérti a füttyszó ritka ékét az ember,
a tökéletes zenei hanghoz jutott el ezzel.

 

 

 

 

Fu Ji (kínai költészet)
más nevén Fu Vu-csung
(kb. 47–92)


KÖLTŐI LEÍRÁS A TÁNCRÓL

Fordította Szerdahelyi István és Tőkei Ferenc
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár


KÖLTŐI LEÍRÁS A TÁNCRÓL

Amikor egyszer Csu fejedelme, Hsziang, utazást tett a Jünmeng
mocsarak vidékén, azzal bízta meg Szung Jüt, hogy költői leírásban örökítse
meg a Kao-tang tornyot. Majd borozással egybekötött nagy lakomát akart
rendezni, s így szólt Szung Jühöz:
– Szeretnék serleget üríteni valamennyi hivatalnokommal; de mivel
szerezhetnék gyönyörűséget nekik?
– Azt tanultam – felelte Szung Jü –, hogy az ének a vers szavainak
megnyújtásából keletkezik, a tánc pedig az egyetlen, mely a vers értelmét
tökéletesen ki tudja fejezni. Ezért a vers egyszerű elmondásánál sokkal
jobb, ha hallhatjuk a muzsikáját, s a zene hallgatásánál is sokkal jobb, ha
láthatjuk a testi formákat. A vad Csu-beli tánc, a Forgószél vagy az Északi
Part tánca, ha tehetséges táncosok varázsolják a szemünk elé, az égalatti
legszebb látványossága. Ó, ha ezeket elő lehetne adatni!
– És mi a véleményed a Cseng-beli zeneművekről? – kérdezte a
fejedelem.
– A kicsinyt és a nagyot – felelte Szung Jü – különböző módon kell
alkalmazni. A Cseng-beli muzsikát és a klasszikus zenét más-más alkalommal
kell előadatni. Az elernyedés és a feszültség között maga a Szent Bölcs is
különbséget tett. Ezért a "Feljegyzések a zenéről" pajzsok és harci bárdok
forgatását emlegeti, az Ódák pedig dicsérően szólnak a ritmikus
táncmozdulatokról. A Szertartások megállapítják ugyan a háromszori serleg-
ürítés szabályát, de azért a Himnuszokban ott van az a vers, amelyik a részeg
vendégek hazatérését említi. Huang-ti és Ti-ku felséges muzsikája tehát,
melyet az ősök templomában kell előadni, harmóniát teremt a szellemek és
az emberek között; Cseng és Vej országok zeneművei pedig arra valók, hogy
szórakoztassák az egybegyűlt vendégeket, örömmel és vidámsággal töltsék el
őket. Ugyan miféle kár származhatnék abból, ha szabad napjainkban kedvünk
szerint örvendezünk, s nem a népet tanítjuk?
A fejedelem ezt mondta:
– Próbáld tehát szép szavakkal leírni nekem a táncot.
Szung Jü pedig nyomban hozzákezdett:

E csöndes éj mily világos!
Mindent elönt a hold fénye.
Rőt fáklyaláng hosszú lánca
lobogja be a palotát s besüt az asszony-szobákba.
Minden zsinór összekötve, hímzett függöny félrerántva,
éles fényben szikrázik az ajtógombok csillogása.
Minden gyékény kiterítve, rendben minden ülőpárna,
jáde-serleg felállítva, aranykorsó telemártva.
Emelgetik a kupákat, köszöntgetik egymást véle,
s nő az öröm, minél több fej szesszel tele,
víg s békés lesz mord férfiak tekintete.
A sok rejtett érzés kiül az arcokra,
nem állja már a költő, hogy művét keble hordja,
sem a vitéz, hogy erejét eltitkolja.
Féktelenül ugrándoznak, egymást körbe húzva-vonva,
felszabadultan zajongnak, az illemet sutba dobva.

S most belépnek a Cseng-beli lányok nyolcas sorba állva,
mindnek kecses a lépése, csábos a ruhája,
elbűvölő termetüknek bája,
szerte ragyog arcuk pirossága,
szemöldökük finom íve kissé le van kerekítve,
szemük fénylő pillantást lő összevissza mindenkire,
gyöngyeik és tolldíszeik elvakítják a szemeket,
selyemfátyol lebeg rajtuk fecskefarok-ujjas felett.
Testük árnyát lesve még mind elrendezik ruháikat,
olyanok, mint szellőn ringó illatos virágok.
Piros ajkuk moccan, fehér szemhéjukat látod,
s tiszta, magas hangon felzeng tökéletes daluk.

Így dalolnak a leányok:

Gondolatom szétvetítik látványukkal e táncléptek,
meglazítom a lelkemet fogvatartó köteléket,
fellazítom a feszes húrt,
de megvetem, ha méltatlan, rút az ének.
Kitágítom az amúgy is széles mércét,
s a fárasztó kicsinyesség nyűgeitől szabad leszek.
Örvendezek, hogy a vizimadár-dal nem kicsapongó,
s fájlalom, hogy a tücsök-dal oly szűkszavú.
Elvetem mind, mi a végső elv útjába állhat,
s áthágva a szokást, fölé emelkedem a világnak.
Az "áradó 'cse'" felröppen és a "tiszta 'kio'" vágtat,
ütemesen indul a tánc, felcsendül a harmónia,
s ha jól illik tartás, alak gondolathoz és szellemhez,
könnyen célját éri a mű s erőszakolt sohasem lesz.

A táncosok dob-ütemre emelgetik a lábukat,
s az általuk testet öltött gondolatok kitágulnak,
szállva szálló szellemük nem ismer többé határokat,
s elméjükkel a végtelen messzeség felé hatolnak.
Mikor kezdik még a táncot,
úgy látjuk, hogy lehajolnak, máskor kiegyenesednek,
egyszer mintha megjönnének, máskor mintha elmennének,
mozgásuk hol békét áraszt, hol csalódva megtorpannak,
oly finoman, hogy az ember biztos képet sosem kaphat.
Mikor járják már javában,
úgy látjuk, hogy felröppennek, máskor mintha elszállnának,
egyszer mintha felszöknének, máskor mintha zuhannának,
de torpanás és lendület mind követi a mértéket,
s kézmozgásuk, szemjárásuk, mind megfelel a zenének.
Vékony selyemköntöseik mintha szélben lobognának,
köntöseik bő ujjai mind egymásba kapcsolódnak.
Egymást váltó paripákként száguldozva széjjelválnak,
majd akár a forgószelek, körbe-körbe mind forognak.
Úgy lebegnek, mint amikor valahol leszáll a fecske,
s aztán ismét meglendülnek riadt lúdként felrebbenve.
Kecsesek és bűbájosak, könnyedek és rugalmasak,
testük olyan könnyen hajlik, mint a legjobb számszeríjak.
Ritka szépség s finom tartás együtt ékesíti őket,
s erényeik csodálatos tisztasággal tündökölnek.
Úgy táncolnak, láthatóvá teszik minden érzelmüket,
és valóban, gondolatuk átragyog a derengésen.
Sziklabércként merednek, ha gondolatban hegyen vannak,
s vízként ringnak, ha lélekben folyóparton vannak éppen;
örökké a kifejezés változtatja mozgásukat,
s nincs egyetlen mozdulatuk, mely jelentés nélkül lenne.
Megértik a verseket és kifejezik értelmüket,
ha kell, búsan sóhajtozva, ha kell, szállón lelkesedve.
Mint az úszó felhő, olyan fennkölt táncuk lehellete,
s mint az őszi dér, oly komoly, amit kifejeznek vele.
A nézők mind lenyűgözőbb gyönyöröket lelnek benne,
és úgy érzik, hogy páratlan a táncosok művészete.

Ezek után előlépnek a tánckarból a leányok,
ki-ki szépen bevárja, míg a sor rajta,
s összemérik tehetségük, vetélkednek ügyességben,
mozgásukat s különféle díszeiket csodáltatva.
Különleges testtartások egész sorát mutatják be,
s a nézőket mind megejti nőiségük bűvölete.
Dobpergésre tündökletes szemeiket felemelik,
s fogaikat villogtatják pajzán dalok közepette.
Aztán ismét rendeződnek, sorbaállnak,
szorosan a másik mellett, szigorú rendet követve.
Úgy mozognak, mint szellemek:
forognak, majd megmerednek,
találkozva nem torpannak,
lábuk nem döng, oly könnyedek.
Mintha szárnyuk lenne, néha sietnek a messzeségbe,
de egyetlen szempillantás múlva újra meg is álltak,
majd sebesen fordul egyet testük s máris visszatértek,
engedelmeskedve egyre a zene gyors ritmusának.
Egyszer a magasba szöknek, máskor térdenállva járnak,,
hol lábujjra emelkednek, hol sarkukon szökdécselnek,
hol előre hajló testtel szaladnak a messzeségbe,
hol pedig úgy hátradőlnek, mintha kettétörtek volna,
finom selyemfátylaik hol libegnek, mint a pillangók,
hol meg tarkán fellobognak, mintha szétszakadtak volna.
Olyan a tánc, mint amikor madár száll le a magasból,
s szárnyát lazán tartva egyre lassabban a földre lebeg.
Oly kecsesen s olyan hosszan hajladoznak,
ahogy szélben alakjukat változtatják a fellegek.
Testük olyan, mint az eső szálló sárkány-istensége,
s ruhaujjaik akár a szivárvány fehér kígyója.
Aztán lassan mind megállnak és köszönnek meghajolva,
s a muzsika ütemei ugyanakkor véget érnek.
Kiegyenesednek ismét, majd finoman mosolyogva
hátralépnek és mindegyik beáll helyére a sorba.

A szép táncot a nézők most magasztalni kezdik,
egy sem akad, ki ne talált volna gyönyört benne.
Amikor a lakoma már késő éjbe nyúlott,
parancs jő a vendégeket útjukra engedve.
Tolongva igyekszik ki-ki kocsijához,
lószerszámaikat rendezik a szolgák,
szorong egymás mellett a sok kocsi s lovas,
s a sokadalomban egymást lökik-tolják.
Nekieresztik gyors lábukat a mének,
sebesen vágtáznak, hogy egymást lehagyják,
sárkányként felszöknek, vagy keresztbe állnak,
habzó szájjal kapják magasba a zablát.
Igen eltérő a lovak képessége,
de elsőnek lenni mindegyiknek vágya.
Olyik ugorva fut ki a kocsiútra,
minthogyha mögötte villámlás cikázna,
majd a sík terepen mindenkit úgy elhagy,
úgy száguld, hogy nem ér senki a nyomába.
Másik lassan lépked, mintha kifúlt volna,
megindulni sem tud: egyhelyben topog csak,
a mögötte állók elébe kerülnek,
s így ő legfeljebb már utánuk kocoghat.
Más méltóságteljes, mint ki illemet tud,
felette komolyan és kecsesen lépked.
Az embertől függ, hogy a ló lassú vagy gyors,
a gyeplőszorítást követik a mének.
Mintha mennydörögne, robognak a kocsik,
ahogy hosszú sorban egymás után mennek,
megszakítás nélkül hazafelé tartva,
hogy szétoszoljanak aztán, mint a felleg.
A királyi felség s minden lakomázó
mértékét megtartva örvendett a táncnak,
vidította lelkét előzve az aggkort,
s meglelve igazi művészetét az év hosszabbításának.
Valóban, pompásabb kirándulás nincsen
azoknak, kik hosszú életkorra vágynak.

 

 

 

Módosítás dátuma: 2011. december 29. csütörtök, 11:25
 


valid xhtml valid css